Patakpart

Ez a festményem egy, az interneten talált fotó alapján született. Amikor képeket keresek, hagyom, hogy a megérzéseim vezessenek. Azt figyelem, hogy mi az, ami megszólít, amire vissza-visszatér a szemem. Az a kép valamilyen üzenetet hordoz számomra, és azok számára is, akik megnézik a kép alapján készült festményt.

Patakpart

Ez az üzenet lehet tudatosan megfogalmazható, szavakba önthető, de lehet, hogy teljesen tudattalanul éli át a néző. Egy kedves emléket idéz a festmény, jó érzéseket, eseményeket, amelyek a régmúltba repítenek. Vagy embereket, akikkel jó volt együtt lenni.

Ennek a mintaképnek a kiválasztásánál az is szempont volt számomra, hogy olyan elem legyen rajta, amelyet eddig még soha nem festettem. Ilyen a patak lefelé zubogó vize. Eddig csak sima, nyugodt vizeket festettem.

Ha ránézek a képre, akkor érzem a nyári erdő hűvös, simogató csendjét. A zajos nagyvárostól távoli hely ez, a béke és nyugalom kicsi oázisa. A mohás köveken átbucskázó víz látványa szívünket, lelkünket békével tölti el.

Szeretem az erdő „dzsungelszerű” ábrázolását. Az érintetlenség, a bujaság, ami az ilyen helyekből árad, feltölt életenergiával és továbblendít a mindennapokban.

Van benne valami szélsőség, valami ambivalencia, ami megfog: a burjánzó, harsogó, állandóan változó, szenvedélyes élet, ami ugyanakkor a béke állandóságát és biztonságát is nyújtja. Vagy a kettő összetartozó, egymást feltételező minőség?

Erre mindenki maga tudja a választ…

A fák között felsejlő, fénylő napsugarak még inkább feltöltik a képet életteliséggel és békével. Általuk válik jobban láthatóvá a bokrok, fák lombozatának szépsége.

Víz, zöld, csend, napsugár. Mi kell még a harmóniához és békéhez?

Szeretettel: Győri Andrea

Vélemény, hozzászólás?