Mire is figyelek?

 

Mandala 005

Az iskolarendszer, amelyben felnőttünk, úgy akart motiválni minket a jobb és nagyobb teljesítményre, hogy szinte kizárólag azt hangsúlyozta ki, hogy miben nem vagyunk jók. Ha valamiben jók voltunk, akkor az természetesnek számított, említésre sem méltatták, dicséret pedig pláne nem járt érte. Ez a bánásmód még fűszereződött, hatványozódott szüleink nevelési szokásaival. Tehát ha otthon sem számíthattunk dicséretre, akkor felnőtt korunkra elkönyvelhettünk magunkban, hogy vajmi kevés dologhoz értünk, ahhoz se valami jól. Szótárunkban gyakran használt kifejezéssé váltak az ilyenek: én ezt nem tudom megcsinálni, nem vagyok rá képes, nem tudok hozzá eleget, anyám-apám se tudta, akkor én miért tudnám megcsinálni… stb.

Élményeink pedig legtöbbször bebizonyították, hogy igazunk van. Folyton folyvást bebizonyosodik, hogy valóban nem vagyunk képesek, nem sikerül, már megint rosszul nézünk ki, túl kövérek, vagy túl soványak vagyunk, amit létrehozunk, megalkotunk, az pedig nem tetszik senkinek…

Világunk úgy működik, hogy amire irányítjuk a figyelmet, azt erősítjük. Gyermekkorunkban arra kondicionáltak minket, hogy a negatív dolgokra figyeljünk. Hogy mit nem tudunk, mire nem vagyunk képesek. Felnőtt korunkban dönthetünk úgy is, hogy a pozitív dolgokra tekintünk. Élhetünk úgyis, hogy csak a dicséreteket halljuk meg, befogadjuk, átéljük. Ez erősít minket, felismerjük értékeinket, lassan ráébredünk arra, hogy bármire képesek vagyunk, csak hinnünk kell benne, és akarnunk.

Az a helyzet, hogy mindig úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk. Minden cselekedetben, kapcsolatban, alkotásban annyit nyújtunk, amennyire akkor és ott képesek vagyunk. Se többet, se kevesebbet. Így aztán nincs miért aggódnunk, ha belefogunk egy alkotásba, mert ha örömmel, szenvedéllyel visszük véghez, akkor tesszük magunknak és másoknak is a legjobbat. Csak jól jöhetünk ki belőle.

Régebben sokat görcsöltem amiatt, hogy mit szólnak majd mások az elkészült alkotáshoz. Mintha nagyítót helyeztem volna a mandala fölé, észrevettem a legkisebb hibákat is, és elítéltem magam, mert nem alkottam „tökéleteset”.

Ma már ez nem érdekel. Az én dolgom addig tart, amíg elkészül az alkotás. Ha vége, akkor már nem foglalkozom vele, hogy ki mit szól majd hozzá. Levonom a következtetéseket, hogy máskor mit és hogyan fogok másképpen csinálni. De nem azért, mert az előzőn elrontottam valamit, hanem mert fejlődtem, változtam és már máshogy szeretném megalkotni, mint az előzőt.

A negatív mondatok irtó sunyin tudnak meglapulni a mindennapi gondolataink között, és a legváratlanabb pillanatokban csapnak le. Ezért jobb, ha tisztázzuk magunkban a kilétüket. Így könnyebben nyakon csíphetőek, és ha tudatossá válnak, egy egyszerű mondattal kivehetjük az élüket: „Ennek a gondolatnak nincs jelentősége.” És máris élét vehetjük annyira, hogy egy idő után már fel sem fog bukkanni.

Kreativitásébresztő kérdés: Melyek azok a negatív mondatok, amelyeket gyakran mondogatok magamnak, és arra utalnak, hogy képtelen vagyok valamire?

Mai mantra: Kreativitásom gyógyító erő a magam és mások számára.

Szeretettel: Győri Andrea 🙂

MandalaVarázsló Nap

MandalaVarázsló Módszer otthon

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.