Hát ezt biztos, hogy nem én festettem!

 

Az első tájképemről szeretnék most mesélni. Csapongó, türelmetlen lélek vagyok, így gyorsan áttértem a csendéletekről a tájképekre.        

Nagyon szeretem festeni a kék eget, a gyönyörű, hófehér vagy színes felhőket. Érdemes gyakran felnéznünk a égre, mert hihetetlenül finom, nyugtató hatása van. Ez az érzés kerített hatalmába akkor is, amikor festettem.

Aztán jött a vízfelület megalkotása. Megint előbújt belőlem a kisördög, az a kis pesszimista dög. Na ez olyan nehéz, hogy úgysem fog elsőre szépen sikerülni!

Aranyló ősz

Hát nem így lett! Nagyon szép lett a víz, és könnyedén sikerült megfesteni. Aztán jöttek a fák színei, az aranyló ősz minden gyönyörűsége. Teljesen elvarázsolt, mintha egy másik univerzumba kerültem volna!

Ami még misztikus érzés tud számomra lenni, az a fák törzsének, ágainak megalkotása! Ahogy szépen kialakul az ágrendszer, megszületnek a fák, az valami varázslat! De tényleg!

Este hazajött a lányom, és amikor meglátta, teljesen elámult: ezt te festetted? Mondtam, ja. És a nyakamba ugrott, úgy örült a festményemnek! Életem egyik legszebb pillanata volt!

Az ágyam mellé állítottam az állványt az új képemmel, és éjszaka ki kellett mennem a mosdóba. Ránéztem a festményre, és döbbenten meredtem rá: hát nem hiszem el, hogy ezt én festettem!

Pedig de! Az agyam, a pszichém kicsit lemaradt a történtekről. Fel kellett még dolgoznia, hogy ilyen képességek szunnyadnak bennem.

Azt gondolom, minden embernek van egy olyan képessége, amelynek a kibontakoztatása kincseket adhat a világnak!

Persze most már látom a lép “hibáit”, és tudom, hogy mit festek majd másképp, mint ezen az első képen. Sokáig úgy voltam mindennel az életemben, hogy a “legjobbakhoz” akartam hasonló lenni. Azokhoz, akik többet tapasztaltak, gyakoroltak stb. Ez lehetetlen vállalkozás, és semmi értelme. Ma már a tegnapi önmagamnál akarok jobb és jobb lenni.

 

Szeretettel: Győri Andrea 🙂

 

Vélemény, hozzászólás?